Az interneten sorban jelennek meg az írások a Momo-jelenségről, a rémisztő (gyerekeknek legalábbis) megkeresésről, feladatokról, halálesetekről, nemzetközi felháborodásról, a netes közönség meg csak kapkodja a fejét, nemrég a Kék bálna, most ez, mi a fene folyik itt? Mire jó ez, és mit tudunk kezdeni vele?
Egy biztos, a Momo-hullámra felülve sokan próbálnak most pénzt keresni, hiszen ha a címben szerepel ez a szó, akkor máris nagyobb esély van az olvasásra (nálam is szerepel, ugye...). Jó receptnek tűnik, szándékosan vagy véletlenül mások is éltek már vele, vannak olyan könyvek például, aik annyira csapnivalóak, hogy ha nincs világméretű felháborodás, akkor a nyomdaköltséget sem hozzák be - címet nem írok, gondolja ide mindenki, amit szeretne.
De ezzel a részével foglalkozzanak a marketingesek, engem az érdekel, mit tehet egy szülő, mit tehet egy gyerek, ha ebbe beleszalad? Vagy mit tehetek, ha a barátom szalad bele, és én segítenék rajta, ha tudnék? Mert - akár 40, akár 14 évesként - gondolhatom, hogy ez az egész egy marhaság, ha a másik ember megrémül, az ő rémülete nem azon múlik, én mit gondolok róla. Ha segíteni akarok rajta, komolyan kell vennem. És nem úgy, hogy elmagyarázom neki, milyen butaság, amit érez. Mert amit érez, amit hisz, számára az a teljes, komoly, dermesztő valóság.
Először is - kihez fordulhatok? Kihez forduljak, aki segíteni tud, anélkül, hogy kinevetne, lesajnálna, leszólná a félelmemet? Aki komolyan veszi, hogy nem tudok aludni emiatt? Valószínűleg az érintettek többsége gyerek, így az ő szempontjukból nézzük.
A legfontosabb, hogy mondd el a félelmeidet egy olyan embernek, aki odafigyel rád, és elhiszi, hogy félsz. Lehet az anyukád, apukád, egy tanárod, barátod - keress olyat, aki megfogja a kezed, és biztonságot nyújt. Felejtsd el, hogy esetleg leszídott, amikor rosszul viselkedtél az órán, vagy mert nem olyan jegyeket hozol, amiket kéne - ez most egészen más. A legfontosabb, hogy higgye el neked, hogy félsz, és megfogja a kezed, és érzed, hogy nem vagy egyedül. Ha az első, akihez fordulsz, nem veszi komolyan, fordulj a másikhoz - tudom, ez a legnehezebb, de hidd el, nem vagyunk ugyanolyanok. Ha megtalálod, aki meghallgat és megfogja a kezed, már jó úton jársz. És ugyanilyen fontos, hogy ez az ember olyan legyen, akit ismersz, akiben megbízhatsz, aki nem csak most jelenik meg az életedben.
Mit tehetünk szülőként? Vegyük észre, ha a gyerekünk megváltozott. Jó vicc, persze, kamaszként mást sem csinálnak, mint változnak naponta, de azért próbáljuk észrevenni, ha valami máshogy változott, mint eddig. Az sem baj, ha tévedünk, hiszen nem kell mást csinálnunk, mint beszélnünk a gyerekünkkel. Nem kell elmondani, hogy van ez a Momo - hátha nem is hallott róla -, de érezze, hogy odafigyelünk rá. Hogy meg tudjuk úgy hallgatni, hogy nem mondjuk el, mit gondolunk arról, amit mond, csak arra figyelünk, amit ő gondol. Ez minden esetben nehéz, de szülőként a legnehezebb (tudom, nekem is vannak gyerekeim, szinte beleőrülök, amikor a nyelvemet harapdálom, hogy nem, most nem szólalok meg - és nem is sikerül mindig csendben maradnom). Ne akarjuk megmondani, mit hibázott, sőt azt se, hogy mit tegyen - csak fogjuk meg a kezét.
És ne féljünk megtenni ugyanezt a gyerekünk barátaival. Lehet, hogy az ő szülei nem tudják meghallgatni őket, és ne felejtsük, velük egy kicsit könnyebb (gyakorlásnak is jó). Érezniük kell, a felnőttek nem csak korlátokat adnak, hanem segíteni is tudnak, oda tudnak állni melléjük, akkor is, ha nem értenek velük egyet. És ha kiderül, hogy veszélyben vannak, szóljunk a szüleinek. Tudom, ez egy nagyon nehéz kérdés, a bizalom múlhat rajta - és mégis, meg kell tennünk. Ahogy ha arra jönnénk rá, hogy a szomszéd gyereke elkapott valami betegséget, akkor is szólnánk a szüleinek, hogy vigyék el orvoshoz, és nem próbáljuk mi meggyógyítani. Mert nem értünk hozzá. De kell, hogy tudjon róla ő is, hogy jelezzük másnak a problémát, tudnia kell, hogy segítséget kértünk - neki.
Barátként, osztálytársként ugyanezt kell tennünk. Hallgassuk meg, még akkor is, ha valamiért mérgesek vagyunk rá, azt tegyük most el későbbre. És merjünk segítséget kérni neki, közös, megbízható ismerőstől, egy tanártól, a szülőktől, mert egyedül nem tudod elsöpörni a félelmét, nem szabad, hogy te ne tudj aludni azért, mert segítettél.
Bármit is teszünk, a legfontosabb, hogy aki félni kezd, érezze, nincs egyedül, van, akinek megfogja a kezét, van kibe kapaszkodni. A félelmet lehet, hogy nem tudjuk elűzni, de az egyedüllét érzését igen.
És emlékezz, akár segítségre szorulsz, akár segítenél, de nem tudod, hogyan tedd, hívhatod a következő telefonszámokat, bármilyen hálózatból, ahol meghallgatnak és segítenek eldöntened, mit tegyél:
116-123 vagy 116-111
