Vannak megemészthetetlen dolgok, vannak, amiket nem lehet elfogadni. Ilyen például az öngyilkosság. Tudom, van olyan is, aki szerint bizonyos helyzetekben elfogadható, vagy legalábbis érthető – de én ezzel nem tudok egyetérteni. Főleg, ha egy fiatal követ el öngyilkosságot, egy tizenéves, vagy akár csak eljut addig, hogy súlyosan bántsa, károsítsa önmagát. Sőt, már az is nagyon elszomorító, ha komolyan foglalkozik a gondolattal.

De mit jelent nekem az, hogy elfogadhatatlan az öngyilkosság? Mit értek én ez alatt?

Semmiképpen sem azt, hogy aki elköveti, vagy gondolkodik rajta, bűnös lenne, vagy akár hibás. Senki nem akar odajutni. De akkor ki a bűnös, ki a hibás? A környezete? A barátai, rokonai? A tanárai? Semmiképp sem. Kenjük rájuk ezt a felelősséget? Hogy az amúgy is nagy, néha elviselhetetlennek tűnő terhet, amit egy öngyilkosságot elkövető barátai, rokonai cipelnek néha egész életükön át, még tovább növeljük? Pakoljunk rájuk még egy zsákkal? Nem, ezt nem szabad, és nem is lenne igaz.

Ha bűnösnek nem is, de hibásnak azt lehet nevezni legfeljebb, akinek a kezében vannak az eszközök, tud róluk, és nem akarja alkalmazni őket. Aki tudja, mit lehet, mit érdemes tenni, hogy megállítsunk valakit a végzetes úton, hogy érezze, van olyan kéz, egy szalmaszál, amibe még belekapaszkodhat – és nem akarja felhasználni ezt a tudást. Hangsúlyozom, ha nem AKARJA. Nem azokról beszélek, akik félnek, megriadnak ettől – az egyébként valóban nagy – felelősségtől.

Ezért kezdtem ezt a blogot, hogy elmondjam, amit én tudok róla. Hogy igenis, mindannyian tudunk tenni valamit. Hogy mindannyian képesek vagyunk megmenteni a másikat, és még csak nem is nehéz.

Láttunk már bogarat, a hátán fekve, kapálózva, mert saját erejéből nem tud megfordulni? Nyújtsunk neki oda bármit, akár a legvékonyabb fűszálat – megragadja, kapaszkodik, és addig erőlködik, amíg újra lábra áll.

Ugyanilyenek vagyunk, amikor krízishelyzetbe kerülünk, amikor úgy érezzük, nekünk már nincs tovább. Azért érezzük, mert már kapálózunk egy ideje, de nincs egy fűszál, amibe megkapaszkodjunk. Ez a kapálózás, a „CRY FOR HELP”, a segélykiáltás, ami mindig megelőzi az öngyilkosságot – csak nehéz felismerni, vagy nem merjük felismerni. Mert ha felismerjük, tennünk is kéne valamit. De mit?

Erről fogok írni, erről várok véleményeket, sőt tapasztalatokat. Mert a legjobban azok tudják elmondani, akik már jártak a sötét oldalon, és megtalálták az utat visszafelé. Az utat, ami mindig ott van, csak lehajtott fejjel, a reménytelenségbe vetett kétségbeesésünkben nem is olyan könnyű megtalálni.