A fiatalok körében az öngyilkosság világszerte a vezető halálok, különösen fontos tehát, hogy mi állhat ennek a hátterében? De ha nem a befejezett öngyilkosságokat nézzük, hanem minden öngyilkossági cselekményt, ideértve az öngyilkossági gondolatokat is, akkor különösen elszomorító arányokat találunk a fiatalok közt. Nagyon fontos, hogy ismerjük a lehetséges okokat, ezeken keresztül az esetleges erőforrásokat a számukra, vagy akár magunk számára.

A vallásosság és az öngyilkosság kapcsolatát már többször kutatták, Magyarországon pl. Zonda Tamás végzett több évtizedre kiterjedő kutatómunkát (A vallásosság és az öngyilkosság összefüggésének hazai vizsgálatához az 1990–2010 közötti kistérségi adatok elemzése alapján). Amerikai kutatók azonban most nem csupán az érintettek, hanem a család, a felmenők vallásosságát is vizsgálták, és nagyon érdekes összefüggéseket találtak. Ezeknek az ismerete a fiatalokkal való foglalkozás esetén is sokat segíthet, jó, ha tisztában vagyunk azzal, mi jelenthet számukra kapaszkodót, illetve ki az, aki nagyobb kockázatnak van kitéve.

Association of Parent and Offspring Religiosity With Offspring Suicide Ideation and Attempts

A vizsgálatba 112 szülőt és 214 gyereket vontak be. A kutatás során megnézték mind a vallásosgyakorlást, illetve azt, a résztvevők mennyire tartják fontosnak életükben a vallást (ez két, esetenként nagyon különböző mutatója a vallásosságnak).

Fiatalok vallásossága

Lányok körében a vallás fontossága és a vallásgyakorlás egyaránt alacsonyabb öngyilkossági kockázatot jelentett – a fiúk esetében nem volt kimutatható az összefüggés. Vagyis azok a lányok, akik a vallást fontosnak tartják, feleakkora eséllyel foglalkoznak öngyilkossággal, mint akik számára ez nem fontos, illetve amennyiben gyakorolják vallásukat (azaz járnak vallásos közösségbe, templomba), akkor 40 százalékkal kevesebb az esélyük ezekre a gondolatokra.

A szülők vallásossága

Meglepő eredmény (vagy mégsem?), hogy a szülők vallásosságával is van erős összefüggés, ráadásul függetlenül attól, a fiatalok mennyire, milyen módon vallásosak! És ez igaz a fiúk esetében is. Habár a vallás gyakorlása, a templomba, vallásos közösségbe járás a szülők esetében nem befolyásolta a gyermekeik ilyen irányú gondolatait, ezzel szemben teljesen függetlenül attól, hogy a gyerekek mennyire tartják magukat vallásosnak, amennyiben a szülők számára a vallás fontos, akkor a gyerekeik körében 40%-kal alacsonyabb az öngyilkossági gondolatok előfordulásának valószínűsége. Ez különösen annyak a fényében érdekes, hogy ezt a többi kockázati tényező (szülők depressziója, öngyilkossági cselekmények, válás) nem befolyásolja.

Érdekes eredmény, a szülők számára ugyanúgy, mint azoknak, akik segíteni akarnak a fiataloknak. Hiába gondoljuk, minden szavunk, példánk a ködbe vész - igenis, számít a gyerekeinknek, hogyan élünk, miben hiszünk, hiszünk-e egyáltalán.

Ha segítségre szorulsz, akár segítenél valakinek, de nem tudod, hogyan tedd, hívhatod a következő telefonszámokat, bármilyen hálózatból, ahol meghallgatnak és segítenek eldöntened, mit tegyél:

116-123 vagy 116-111

Az interneten sorban jelennek meg az írások a Momo-jelenségről, a rémisztő (gyerekeknek legalábbis) megkeresésről, feladatokról, halálesetekről, nemzetközi felháborodásról, a netes közönség meg csak kapkodja a fejét, nemrég a Kék bálna, most ez, mi a fene folyik itt? Mire jó ez, és mit tudunk kezdeni vele?

Egy biztos, a Momo-hullámra felülve sokan próbálnak most pénzt keresni, hiszen ha a címben szerepel ez a szó, akkor máris nagyobb esély van az olvasásra (nálam is szerepel, ugye...). Jó receptnek tűnik, szándékosan vagy véletlenül mások is éltek már vele, vannak olyan könyvek például, aik annyira csapnivalóak, hogy ha nincs világméretű felháborodás, akkor a nyomdaköltséget sem hozzák be - címet nem írok, gondolja ide mindenki, amit szeretne.

De ezzel a részével foglalkozzanak a marketingesek, engem az érdekel, mit tehet egy szülő, mit tehet egy gyerek, ha ebbe beleszalad? Vagy mit tehetek, ha a barátom szalad bele, és én segítenék rajta, ha tudnék? Mert - akár 40, akár 14 évesként - gondolhatom, hogy ez az egész egy marhaság, ha a másik ember megrémül, az ő rémülete nem azon múlik, én mit gondolok róla. Ha segíteni akarok rajta, komolyan kell vennem. És nem úgy, hogy elmagyarázom neki, milyen butaság, amit érez. Mert amit érez, amit hisz, számára az a teljes, komoly, dermesztő valóság.

Először is - kihez fordulhatok? Kihez forduljak, aki segíteni tud, anélkül, hogy kinevetne, lesajnálna, leszólná a félelmemet? Aki komolyan veszi, hogy nem tudok aludni emiatt? Valószínűleg az érintettek többsége gyerek, így az ő szempontjukból nézzük.

A legfontosabb, hogy mondd el a félelmeidet egy olyan embernek, aki odafigyel rád, és elhiszi, hogy félsz. Lehet az anyukád, apukád, egy tanárod, barátod - keress olyat, aki megfogja a kezed, és biztonságot nyújt. Felejtsd el, hogy esetleg leszídott, amikor rosszul viselkedtél az órán, vagy mert nem olyan jegyeket hozol, amiket kéne - ez most egészen más. A legfontosabb, hogy higgye el neked, hogy félsz, és megfogja a kezed, és érzed, hogy nem vagy egyedül. Ha az első, akihez fordulsz, nem veszi komolyan, fordulj a másikhoz - tudom, ez a legnehezebb, de hidd el, nem vagyunk ugyanolyanok. Ha megtalálod, aki meghallgat és megfogja a kezed, már jó úton jársz. És ugyanilyen fontos, hogy ez az ember olyan legyen, akit ismersz, akiben megbízhatsz, aki nem csak most jelenik meg az életedben.

Mit tehetünk szülőként? Vegyük észre, ha a gyerekünk megváltozott. Jó vicc, persze, kamaszként mást sem csinálnak, mint változnak naponta, de azért próbáljuk észrevenni, ha valami máshogy változott, mint eddig. Az sem baj, ha tévedünk, hiszen nem kell mást csinálnunk, mint beszélnünk a gyerekünkkel. Nem kell elmondani, hogy van ez a Momo - hátha nem is hallott róla -, de érezze, hogy odafigyelünk rá. Hogy meg tudjuk úgy hallgatni, hogy nem mondjuk el, mit gondolunk arról, amit mond, csak arra figyelünk, amit ő gondol. Ez minden esetben nehéz, de szülőként a legnehezebb (tudom, nekem is vannak gyerekeim, szinte beleőrülök, amikor a nyelvemet harapdálom, hogy nem, most nem szólalok meg - és nem is sikerül mindig csendben maradnom). Ne akarjuk megmondani, mit hibázott, sőt azt se, hogy mit tegyen - csak fogjuk meg a kezét.

És ne féljünk megtenni ugyanezt a gyerekünk barátaival. Lehet, hogy az ő szülei nem tudják meghallgatni őket, és ne felejtsük, velük egy kicsit könnyebb (gyakorlásnak is jó). Érezniük kell, a felnőttek nem csak korlátokat adnak, hanem segíteni is tudnak, oda tudnak állni melléjük, akkor is, ha nem értenek velük egyet. És ha kiderül, hogy veszélyben vannak, szóljunk a szüleinek. Tudom, ez egy nagyon nehéz kérdés, a bizalom múlhat rajta - és mégis, meg kell tennünk. Ahogy ha arra jönnénk rá, hogy a szomszéd gyereke elkapott valami betegséget, akkor is szólnánk a szüleinek, hogy vigyék el orvoshoz, és nem próbáljuk mi meggyógyítani. Mert nem értünk hozzá. De kell, hogy tudjon róla ő is, hogy jelezzük másnak a problémát, tudnia kell, hogy segítséget kértünk - neki.

Barátként, osztálytársként ugyanezt kell tennünk. Hallgassuk meg, még akkor is, ha valamiért mérgesek vagyunk rá, azt tegyük most el későbbre. És merjünk segítséget kérni neki, közös, megbízható ismerőstől, egy tanártól, a szülőktől, mert egyedül nem tudod elsöpörni a félelmét, nem szabad, hogy te ne tudj aludni azért, mert segítettél.

Bármit is teszünk, a legfontosabb, hogy aki félni kezd, érezze, nincs egyedül, van, akinek megfogja a kezét, van kibe kapaszkodni. A félelmet lehet, hogy nem tudjuk elűzni, de az egyedüllét érzését igen.

És emlékezz, akár segítségre szorulsz, akár segítenél, de nem tudod, hogyan tedd, hívhatod a következő telefonszámokat, bármilyen hálózatból, ahol meghallgatnak és segítenek eldöntened, mit tegyél:

116-123 vagy 116-111

Az öngyilkosságok megelőzése egyetemes kihívás. Az öngyilkosság minden évben, minden korosztályban a 20 vezető halálok közt van. Évente 800.000 halálért felelős, azaz minden 40 másodpercben történik egy öngyilkosság.

Minden elvesztett élet mögött ott van valakinek a társa, gyermeke, szülei, barátja vagy kollégája. Egy öngyilkosság esetén 135 ember érez súlyos gyászt vagy érintett valamilyen módon. Ez évente 108 millió embert jelent, akiket mélyen érint az öngyilkos magatartás. Az öngyilkos magatartásformába beletartoznak az öngyilkosságok mellett az öngyilkossági gondolatok és kísérletek is. Minden öngyilkosságra 25 kísérlet jut és még többen gondolkodnak komolyan öngyilkosságon.

Az öngyilkosság mögött genetikai, pszichológiai, kulturális és más kockázati tényezők kombinációja áll, gyakran súlyosbítva valamilyen traumával, veszteséggel. Az emberek, akik eldobják életüket, nagyon változatos csoportot alkotnak, sokféle, összetett hatás előzi meg végső tettüket. Az összetettség nagy kihívást jelent az öngyilkossággal foglalkozó szakembereknek. Ezek a nehézségek összetett, az öngyilkosság megelőzését több szinten célzó beavatkozások segítségével küzdhetők le.

Az öngyilkosság gyakran megelőzhető és ebben neked is nagy szereped van! Változtathatsz rajta te is – mint a közösség egy tagja, gyerekként, szülőként, barátként, kollégaként, vagy szomszédként. Nagyon sok dolgot tehetsz nap mint nap, és az Öngyilkosság Megelőzés Világnapján (World Suicide Prevention Day, WSPD), hogy megelőzd az öngyilkos magatartást. Tájékoztatást adhatsz a kérdésről, együttérzést, támogatást nyújthatsz a közösségedben azoknak, akik valamilyen súlyos, aggasztó helyzetben vannak, érdeklődhetsz az öngyilkosság, öngyilkossági cselekedetek okozta megbélyegzésről, stigmáról, mentális problémákról, és megoszthatod a saját tapasztalataidat is.

Sok munkát jelent az öngyilkosság megelőzése. A pozitív hatásai ennek a munkának azonban határtalanok, fenntarthatóak és hatalmas következményük van. Nem csak azokra van hatással, akik éppen nehéz helyzetben vannak, hanem a szeretteikre, a körülötted dolgozókra és az egész közösségre, társadalomra. Arra kell törekednünk, hogy igazoltan hatékony öngyilkosság megelőzési módszereket vezessünk be és elérjünk mindenkit, akik szenvednek a világ bármely részén. 

Az együttműködés alapvető az öngyilkosságok megelőzésében. Az öngyilkosságok megelőzése sokak fáradozását igényli. Szükség van a családra, barátokra, kollégákra, a közösség tagjaira, tanárokra, vallási vezetőkre, egészségügyi szakemberekre, politikai döntéshozókra és a kormányzatra is. Az öngyilkosságok megelőzése olyan stratégiát kíván, ami összefogja az egyéni, a rendszerszintű és a közösségi munkát. A kutatások alapján azt látjuk, sokkal hatékonyabb az öngyilkosság megelőzése, ha több szintre terjesztjük ki és többféle beavatkozást gyúrunk egybe. Szükséges felhasználni mind a közösségi szinten fellelhető beavatkozásokat, mind a szociális, politikai eszközöket, valamint azokat, amelyek magukat az egyéneket célozzák. Az általános cél, az öngyilkossági cselekmények megelőzésének eléréséhez mi, mint a nyilvánosság, egy szervezet, a jogalkotás, egy közösség tagjai együtt kell, hogy működjünk, szervezett módon, minden szakterületen.

Mindenki hozzá tudja tenni a magáét az öngyilkosságok megelőzéséhez. Az öngyilkossági cselekmények egyetemesek, nem ismernek határokat, így mindenkit érintenek. Az öngyilkossági cselekményekkel évente érintett embermilliók sajátos rálátással, egyedi hanggal rendelkeznek. Az ő tapasztalataik felbecsülhetetlenek a megelőzéshez, a körülöttük élő, öngyilkossághoz közeli emberek ellátásához és támogatásához. Azoknak az embereknek a bevonása, akiknek van átélt tapasztalata az öngyilkossággal, központi eleme kéne, hogy legyen a kutatásokban, elemzésekben és a beavatkozások során minden szervezet számára, amelyik az öngyilkossági cselekményekkel foglalkozik.

Az Öngyilkosság megelőzés világnapjának idén először a mottó: „Együtt az Öngyilkosság Ellen”. Ezt a mottót őrizzük meg 2019-re és 2020-ra is.

Csatlakozz hozzánk és világszerte sokakhoz szeptember 10-én, akik vállalják a maguk részét az öngyilkosság megelőzéséért. Gondoskodj más szervezetek bevonásáról vagy meghívásáról, hogy szervezzetek egy rendezvényt az Öngyilkosság megelőzés 2018-as világnapján!

 A program hivatalos oldala: https://iasp.info/wspd2018/

Amennyiben úgy érzed, segítségre van szükséged, krízisben érzed magad vagy csak el kell mondanod valakinek, ami bánt, hívd a 116-123 telefonszámot bármikor, bármilyen hálózatból ingyenesen! Ha máson látod, hogy bajban van, akkor is hívd, hogy megkérdezd, mit tehetsz érte!

Vannak megemészthetetlen dolgok, vannak, amiket nem lehet elfogadni. Ilyen például az öngyilkosság. Tudom, van olyan is, aki szerint bizonyos helyzetekben elfogadható, vagy legalábbis érthető – de én ezzel nem tudok egyetérteni. Főleg, ha egy fiatal követ el öngyilkosságot, egy tizenéves, vagy akár csak eljut addig, hogy súlyosan bántsa, károsítsa önmagát. Sőt, már az is nagyon elszomorító, ha komolyan foglalkozik a gondolattal.

De mit jelent nekem az, hogy elfogadhatatlan az öngyilkosság? Mit értek én ez alatt?

Semmiképpen sem azt, hogy aki elköveti, vagy gondolkodik rajta, bűnös lenne, vagy akár hibás. Senki nem akar odajutni. De akkor ki a bűnös, ki a hibás? A környezete? A barátai, rokonai? A tanárai? Semmiképp sem. Kenjük rájuk ezt a felelősséget? Hogy az amúgy is nagy, néha elviselhetetlennek tűnő terhet, amit egy öngyilkosságot elkövető barátai, rokonai cipelnek néha egész életükön át, még tovább növeljük? Pakoljunk rájuk még egy zsákkal? Nem, ezt nem szabad, és nem is lenne igaz.

Ha bűnösnek nem is, de hibásnak azt lehet nevezni legfeljebb, akinek a kezében vannak az eszközök, tud róluk, és nem akarja alkalmazni őket. Aki tudja, mit lehet, mit érdemes tenni, hogy megállítsunk valakit a végzetes úton, hogy érezze, van olyan kéz, egy szalmaszál, amibe még belekapaszkodhat – és nem akarja felhasználni ezt a tudást. Hangsúlyozom, ha nem AKARJA. Nem azokról beszélek, akik félnek, megriadnak ettől – az egyébként valóban nagy – felelősségtől.

Ezért kezdtem ezt a blogot, hogy elmondjam, amit én tudok róla. Hogy igenis, mindannyian tudunk tenni valamit. Hogy mindannyian képesek vagyunk megmenteni a másikat, és még csak nem is nehéz.

Láttunk már bogarat, a hátán fekve, kapálózva, mert saját erejéből nem tud megfordulni? Nyújtsunk neki oda bármit, akár a legvékonyabb fűszálat – megragadja, kapaszkodik, és addig erőlködik, amíg újra lábra áll.

Ugyanilyenek vagyunk, amikor krízishelyzetbe kerülünk, amikor úgy érezzük, nekünk már nincs tovább. Azért érezzük, mert már kapálózunk egy ideje, de nincs egy fűszál, amibe megkapaszkodjunk. Ez a kapálózás, a „CRY FOR HELP”, a segélykiáltás, ami mindig megelőzi az öngyilkosságot – csak nehéz felismerni, vagy nem merjük felismerni. Mert ha felismerjük, tennünk is kéne valamit. De mit?

Erről fogok írni, erről várok véleményeket, sőt tapasztalatokat. Mert a legjobban azok tudják elmondani, akik már jártak a sötét oldalon, és megtalálták az utat visszafelé. Az utat, ami mindig ott van, csak lehajtott fejjel, a reménytelenségbe vetett kétségbeesésünkben nem is olyan könnyű megtalálni.